4.:

4. fejezet: Bizalom köteléke

Már jó ideje lovagoltak. A táj eközben mit sem változott. Eragon szótlanul lovagolt társai mellett. Egy próbát tehetnék- gondolta, de elvetette az ötletet, hogy Yvonne elméjébe betekintsen. Csak végszükség esetén… „Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ezért megérintette a lány elméjét. Döbbenten vette észre, hogy Yvonne gondolatait is fal védi. „Ezt meg hogy csinálta?” Megpróbálta áttörni a falat, s a nevetségesen könnyen le is bomlott.

Nem kéne! –csendült egy hang a fejében.

Tudom, tudom, végszükség esetén szabad csak. De most hagyj! -válaszolt, és kíváncsian kutatni kezdett.

Nem hallasz? Szállj ki a fejemből! – kiabálta mérgesen a hang.

Saphira, ne szórakozz!

Ha vele beszélnél, ő sem helyeselné, hogy a fejemben kutakodj! Nem szép dolog…

Eragon most döbbent csak rá, hogy Yvonnéval beszél.

Ezt meg hogy csináltad? Lovas vagy? De nem lehetsz!

Ügyesen. Most tünés! –felelte ingerülten a lány, és kilökte Eragont az elméjéből. Eragon ellenkezés nélkül hagyta, hogy megszakadjon a beszéledés, majd hüledezve hátrafordult.

-ne most!- súgta neki.

Murtagh felvont szemöldökkel jártatta tekintetét közöttük.

Délelőtt Furnost-ot megkerülve, a Beor-hegység lába felé vették az irányt. Késő éjjelre elérték a hegység lábát, és egy ott kipányvázták a lovakat. Tövis jó messze a tábortól feküdt, és goromba tekintettel méregette a félé nézőket. Saphira hátátfordított a tűznek, s ő is elég feszült volt. Yvonne egy kis sziklabemélyedésben ücsörgött, és pár fadarabot próbált meggyújtani. A többiek javában vacsoráztak, Murtagh Tövis mellett ült, és gondolataiba mélyült.

Eragon felállt, és odament Yvonne kis táborához.

-Most beszélhetnénk?- kérdezte, és leült.

-Mit akarsz tudni? –kérdezte fásultan a lány.

-Azt, hogy hogy tudtam veled beszélni, mert úgy tudom, nem vagy lovas.

-Hát nem. De a mágiához van némi közöm.- mondta száját halovány mosolyra húzva Yvonne.

- És… mi lenne az?- kérdezte óvatosan Eragon, és felkészült a veszekedésre.

Yvonne letette a fadarabot, amit a kezében tartott.

-Először is tudnod kell, hogy sok minden nem úgy igaz, ahogy már elmondtam.- kezdte.- de csak is azért nem az igazat mondtam, mert az én múltam oly ködös, és veszélyes, hogy sok ember fizethet az életével azért, ha rossz ember hallja. Most is csak a nagy részét mesélem el, semmi olyat nem mondok, ami veszélyes lenne. Mert amit mondani fogok, átlagos ember életét fogja mutatni.  Én megbízok benned, mert sárkánylovas vagy, és ahogy látom tünde is. De meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Sem a tündéknek, sem a vardeneknek, még a számodra légbecsületes embernek sem. Leginkább Murtagh ne tudjon róla. De Saphirának elmondhatod.

-Ígérem, de mért titkolsz ennyi dolgot?

Yvonne elnevette magát. – azért titokzatoskodom, mert senki oldalán sem állok. Ha a vardenek hallanak rólam, esetleg elfognak. Ha az uralkodó szerez tudomást? Akkor ő fog el, és esküre fog kényszeríteni. Vagy azokat, akik tudnak rólam. És sok ember van közöttük, akiknek a szándékaik meg sem közelítik a jót.

-Én meghallgatlak, de akkor mesélj.- kérte Eragon.

-Jól van. De ez hosszú, kérlek közbe, ne kérdezz! – Mondta. Eragon bólintott.

-Szóval. Minden ott kezdődik, hogy megszülettem. Az apám még születésem előtt meghalt, ezért anyám nevelt. Mint tudod, az apám az egyik esküszegő volt. Akkor rajta kívül már csak Morzan élt közülük. Az a baj, hogy nem tudom, meghalt-e. Vagy is lehet, hogy még él, csak gyáva, mert megölték a sárkányát. De nem fontos. 3 évig éltünk apám kastélyában, ami Teirm környékén állt. Aztán betoppant az öccse, és kinevezte magát a vár urának. Anyám akkor elég beteges volt, ezért rám a nagyanyám vigyázott. Ő is sárkánylovas volt, de mintha családi örökség lenne, az övét is megölték. Lenora volt a neve. Sokat mesélt róla, hogy milyen szép volt. Anyám, amikor 5 éves voltam, meghalt. Legalább is így tudom, mert sok ködös esemény történt. Aztán a nagyanyám tanított olvasni, írni, és a mágiára. Ezért tudok veled beszélni, meg egy kicsit varázsolni, az ősnyelven tudok néhány szót szólni. Így minden jó is volt. Aztán az események egyre rosszabbodtak. A nagyanyámat megölték, ezért a mai napig bosszút akarok állni. Csak nem tudom, ki, vagy kik voltak. Az apám öccse szolgaként tartott; őt, és még valakit kellett szolgálnom. Nem tudtam ellenkezni, mert… nem tudok harcolni. A nyíllal csak-csak elvagyok, de a karddal… el sem bírom, és… Mindenesetre elloptam apám kardját. Azt megtalálták, a csata után. Most vagyok 16 éves. Kevesebbnek látszom, igaz? – tette hozz, mert Eragon csodálkozva nézett rá. – amikor betöltöttem a 14-öt, elszöktem. Akkora már tudtam, hogy melyik út, merre vezet. Ezután egy évig Teirmben éltem, és így beletekintettem a jóslásokba is; mert Angela, a füvesasszony tanított. Vagy is mesélt nekem ilyeneket. Ekkor jöttem rá, hogy tudok beszélni „gondolatban”. Így éltem volna, amikor megjelent egy év után a nagybátyám. Elmenekültem gyorsan, mert engem keresett. Ekkor már voltam 15 éves. Ez után mostanáig csak bujdostam, és lopásból éltem. Hallottam, egy új lovasról, és meg akartam keresni, sok hír, és érdekesség van körülötte. Ez nem sikerült, ezért ki fogadókban dolgoztam, vagy az erdőben éltem. Gil’ead ban jártam, amikor egy második lovasról hallottam. Kikérdeztem embereket, hogy mit tudnak róla. Dras –leonába irányítottak, és ott leltem rátok. Észrevétlenül követtelek titeket, míg nem találkoztunk. Ennyi lenne a múltam, röviden.- Mondta és, hátradőlt a kis bemélyedésben.

Eragon végig gondolta a hallottakat. „És ő még jól járt… Hacsak nem hazudik”.

-Örülök, hogy elmondtad. Nem mondom el senkinek, de Murtagh kérdezni fogja.

-Hát… mondd azt neki, hogy… valami nemes vagyok! – mondta töprengve Yvonne.

-Rendben van. Ja, és itt a kardod. Úgy gondoltam, nem árt, ha nálad van.- válaszolta Eragon, és átnyújtotta a kardot.

„persze, hogy nem árt… nem árt senkinek sem, mivel nem tudom használni…”- gondolta Yvonne, és elvette a fegyvert.

-köszönöm.- motyogta, és letette a kardot. – De nem lesz rá szükségem. Nem bánok jól a vele.

-Ezen változtathatunk.- mosolyodott el Eragon.- Gyere, megtanítalak valamelyest vívni.

-Hát, ha gondolod!- felelte Yvonne, és követte Eragont egy sík területre. A fiú kivonta kardját, és tanítani kezdte az alapokra. Murtagh kíváncsian figyelte az eseményeket, majd ő is fölpattant, és Zar’roc-kal a két kardra ütött.

-Látom, te is beszállsz! – jegyezte meg Yvonne, és most Murtagh-gal kezdett harcolni.

-jól látod!

Eragon visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe, és érdeklődve figyelte, ahogy a két „harcos” összecsap.

-         Elég ügyes vagy, ahhoz képest, hogy most tanultad. – szólalt meg Murtagh.

-         Ezt vegyem, dicséretnek?

-         Nem, csak megjegyeztem! -vigyorgott a fiú, és kivédett egy támadást.

-         Mondhatom, nagyon „kedves” vagy!

Murtagh vállat vont, majd eltette kardját.

-         Mára elég a harcból. –jelentette ki, és eltette Zar’roc-ot. – Eragon jó vívó tanárod lesz. Kiváló harcos.- jegyezte meg Murtagh.

-         Rendben, az egyszer egyet értek.- felelte Yvonne, és kardját a helyére tette, és hátára feküdt. Az ég kissé felhős, ködös volt, a levegő hűvös, csípő. Az égbolton csak Aiedail fényét engedték át a felhők.

Mintha tényleg megváltozott volna.-mondta Eragon Saphirának.

Lehet, hogy így van… de azért én a fél szememet rajta tartom.

Épp kérni akartam.

Hallottam, amit Yvonne mesélt neked…

És mit gondolsz?

Helyesen tetted, hogy nem ellenségeskedsz vele… bízhatsz benne, ő is megbízik benned. Beszéltem vele.

És mit mondott?

Hmm… mesélt nekem a múltjáról… azt mondta, amit neked is. És Murtagh-ról kérdezett…

Mit mondtál neki?

Ez a sok kérdés… csak azt, amit tudok róla.

De mért nem tőlem kérdezte, ha megbízik bennem?

Szerintem tartott tőle, hogy mérges leszel rá.

Ugyan mért lennék?

Talán, mert tudja, hogy a bátyád… megmondtam neki.

Eragon bosszúsan eldobott egy követ.

Most már nem lényeges. Jó éjt!

Jó éjt, kicsim.

(Folyt.Köv.)